A víz jótékony hatásait már az Ó-korban felfedezték az emberek, és előszeretettel használták. Egyiptomban, Görögországban, Rómában még csak rekreációs célra, ám ahogy az idő múlt, elkezdték terápiára is használni. A kutyák világába, csak jóval később, a XIX. században érkezett meg. Előttük a versenylovak sérüléseit gyógyították illetve kezelték már a XVIII. században a víz fizikai tulajdonságait felhasználva. Kezdetben a tengerparton a sekélyebb vízben sétáltatták őket, hiszen a sós víznek nagyobb a felhajtóereje mint az édesvíznek, így nem kellett olyan mélyre bemenni velük, ellenben a terhelést így is nagymértékben levette a lovak izületeiről, így a sérülések kockázatának minimalizálásával tudtak izmotépíteni, valamint a sérült lovak izomzatát megtartani a gyógyulási folyamat alatt. Ez drága és limitált kezelés volt, hiszen csak a tengerparti állatokat lehetett kezelni vele. Ezért tehát kénytelenek voltak mesterséges körülmények között is előteremteni ezeket a feltételeket. Az első ilyen, egy kör alakú medence volt, amit megtöltöttek vízzel és ebben sétáltatták a rászoruló lovakat. A víz ellenállásának hála pedig az izmok jobban dolgoztak, mint a szárazföldön. 

A kutyák világába szintén a versenyzés révén jutott el a hidroterápia, méghozzá az agárfuttatókon keresztül. Ahogyan korábban a lovaknál, az agaraknál is hasznosnak bizonyult a hidroterápia, ám mivel lényegesen kisebb élőlényekről van szó, nagyobb volt a mozgástér az újítások és fejlesztéseknek. Idővel megalkották az első vízalatti futópadot, ami lehetővé tette, hogy kis területen, medence építése nélkül is lehessen kezelni a kutyákat. Ennek később az elektromos változata is megjelent, amit a mai napig igyekeznek finomítani, hogy a lehető legbiztonságosabb legyen.